Életrajz

Kovács Imre (Alcsút, 1913. március 10. – New York, 1980. október 27.)

Apai ágon tősgyökeres gyomai kálvinista szabad parasztok leszármazottja, anyai felmenői között dunántúli katolikus iparosok voltak. Apja, Kovács Imre kétéves gazdasági szakiskolát végzett, katonakorában József főherceg ezredírnokaként szolgált. Leszerelésekor ezredparancsnoka ajánlatát elfogadva a főhercegi uradalom területén vállalt állást, uradalmi kulcsár-elöljáró lett. Anyja, Kék Karolina Mária egy az uradalomban dolgozó bognármester leánya, házasságkötésükkor háztartásbeli volt, később özvegyként műtősnő. Testvérei közül Endre (1914) vámkezelő, László (1916) könyvelő. Kétszer nősült. Első feleségétől, Földes Ilonától 1952-ben elvált. A következő évben az USA-ban házasságot kötött Rita Deborah Labenowval, aki akkor egyetemi hallgató volt. Együttélésük 1963-ban törvényesen megszakadt. Közös gyermekük, Andrea (1953) fotóművész.

Elemi iskoláit a puszta osztatlan iskolában kezdte. Apja váratlan halálakor, 1922-ben anyai nagyanyja házába került, majd tizenegy évesen a budapesti Szegényház téren működő Protestáns Országos Árvaház lakója lett. A Rottenbiller utcai polgári reáliskolába íratták be, de ezt az iskolatípust nem kedvelte. Három évvel később, 1927 szeptemberében különbözeti vizsga letétele után átment a Toldy Ferenc Főreáliskolába. Jeles és jó eredménnyel érettségizett.

Személyes élettapasztalatai és érdeklődése az agrárszegénység problémái és a mezőgazdaság felé irányították, ezért a Magyar Királyi József Műegyetem közgazdasági fakultására iratkozott be. Az ott működő ifjúsági egyesületben vitákat rendezett, hogy a meggyökeresedett közgazdaság-tudományi felfogással szemben a kisbirtokon folytatott termelés jövedelmezőségét bebizonyíthassa. Első írását másodévesen, 1934-ben publikálta Dunántúl Erdély sorsa? címmel a hazai németség gazdasági terjeszkedéséről a Pesti Naplóban. Kisebb cikkeinek merész hangja, konfliktusokat vállaló és gerjesztő magatartása – ami élete végéig jellemezte – felkeltette Szekfű Gyula figyelmét, s tanulmányírásra kérte fel a Magyar Szemle részére. Az uradalmi cselédek gazdasági és megélhetési viszonyairól írott dolgozata olyan radikális hangvételűre sikeredett, hogy a folyóirat szerkesztőbizottsága csak Szekfű lemondással való fenyegetésének hatására járult hozzá megjelenéséhez. Még középiskolás korában, 1929-ben költözött be a főleg protestáns középosztálybeli fiataloknak otthont adó Pro Christo Diákszövetség Hársfa utcai internátusába. Jobbító szándékú társaival megalakította a 312. Erő öregcserkészcsapatot, s együtt vonultak le falukutató táborozásra Kemsére. Leutazásuk célja az volt, hogy az önmaguk által kikísérletezett és kialakított szociológiai módszer révén anyagot gyűjtsenek az ormánsági egyke jelenségéről, s azt értékelni, elemezni tudják. Kutatásuk eredményeként jelent meg az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfia.

Neve mind ismertebb lett, írásai révén közel került a népi írók köréhez – publikált a mozgalom folyóiratában, a Válaszban, a Kelet Népe számára Móricz Zsigmond kért tőle cikket, továbbra is adott írásokat a Pesti Napló részére. Szerepet vállalt az Egyetemi Körben, rendszeres látogatója lett a népi írók Centrum kávéházi találkozóinak. Egyetemistaként más irányban is kapcsolatokat talált. Dolgozott Györffy István néprajzprofesszorral és gróf Teleki Pállal is. Részt vett a Táj- és Népkutató Intézet munkájában és falukutatásaiban. Harmadmagával megszervezte és megrendezte azt a kiállítást, amely bátor szókimondása miatt addigi fő patrónusuk, Teleki Pál elutasítását s a kiállítás bezárását is előidézte. Matolcsy Miklós képviselő kérésére 1936 nyarán három hét alatt bejárták az ország Zalaegerszeg és Békéscsaba közötti nagybirtokövezetét. Átfogó képet kapott az ország egészségtelen birtokszerkezetéről, de a magyar parasztság passzivitásban kifejeződő forradalmáról és elégedetlenségéről is. Úti élményeit és következtetéseit a Néma forradalom című szociográfiájában írta meg. A könyv harmadik kiadását lefoglalták, a szerzőt „nemzetgyalázás és izgatás” vádjával bíróság elé állították. A Pálffy-tanács 1937. október 15-én három hónapi börtönbüntetésre ítélte. Egyetemi tanulmányait még befejezhette, de az igazságügyi eljárás miatt nem kaphatott diplomát. Ekkor lett újságíró.

A népi mozgalom laza szervezetté válásakor, 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ő olvasta fel a Márciusi Front aláíróinak nevében a követelések tizenkét pontját. A front megalakításának első évfordulója alkalmából tartott beszédének megakadályozása és az Anschluss bekövetkezése után a mozgalom párttá szerveződése mellett kardoskodott, hogy kikristályosodott programjukat megvalósíthassák. Makón, a Maroson vontatott uszályon részese volt 1939. június 29-én a Nemzeti Parasztpárt megalakításának. Ez akkor az alig egy éve átvett és szerkesztett Szabad Szó köré csoportosult társaság összefogását jelentette.

A világháború második hónapjában hívták be első ízben katonai szolgálatra. Három hónapra Husztra került, majd később szinte minden évben egyenruhát kellett öltenie. Egy aknavetőüteghez osztották be, szakaszvezetői rangot ért el. 1940 elején egy korábbi büntetésének letöltésére a Markóba és a Gyűjtőfogházba kellett bevonulnia. Hamarosan általános amnesztia révén szabadult. Ezután egy ideig a balatonfüredi főszolgabíró felügyelete alá helyezték.

1942. március 15-én a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezte koszorúzáson a parasztság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endrével kettesben koszorúzták meg Petőfi szobrát. Hamarosan újabb behívót kapott, de tartalékállományba került, mert 1942. április 7-én a VKF 2. nyomozói „ hazaárulás” címén letartóztatták és a Hadik-laktanyába kísérték. Egyhetes kihallgatása alatt azzal vádolták, hogy az angolszász hatalmak javára kémkedett. Három hónapig a Margit körúti katonai fogházban őrizték, ekkor – az erdélyi könyvnapon – írótársai felkeresték a vezérkari főnököt, aki hamarosan feltételesen szabadlábra helyezte. 1943-ban ott volt a népi írók által szervezett szárszói konferencián, ahol kifejtette, hogy az akkori államhatalom bukásra van ítélve.

Magyarország német megszállása napján a letartóztatás elől gyomai rokonaihoz menekült. Később feljött a fővárosba, s a Nemzeti Parasztpárt képviseletében bekapcsolódott a májusban megalakult Magyar Front tevékenységébe. Ő hozta fel Kláraházáról Bajcsy-Zsilinszky Endrét a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetésére. Természetesen maga is tagja volt a bizottságnak. A németellenes céllal szerveződő szűk körű mozgalom felszámolása után, a szabadlábon lévők megbízásából december 20-án éjjel többedmagával átlépte a frontvonalat, hogy összeköttetést teremtsen a fővárost körbezáró szovjet főparancsnoksággal. A szovjet katonai titkosrendőrség kémnek vélte, börtönbe záratta, kalandos körülmények között tudott megszökni 1945 februárjában a gödöllői hadifogolytáborból.

Budapesten hamarosan bekapcsolódott az újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt munkájába. Tagja lett a párt különböző elnevezésű országos vezetőségének, 1945 elején főtitkárrá választották, 1946 márciusától alelnök volt. 1945. április 2-án Budapest képviseletében lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd a novemberi választáson újból mandátumhoz jutott. Beválasztották a Budapesti Nemzeti Bizottságba, az Országos Nemzeti Bizottság társelnöke lett. Ugyanakkor a főváros törvényhatósági bizottságában is feladatokat kapott.

A koalíció politikájáról a Válasz 1946. novemberi számában fejtette ki véleményét. A demokrácia útja Magyarországon című tanulmányában a demokratikus fejlődés további erősítésére szólított fel, támogatva a kisebbségi vélemények türelmes kezelését. Aggodalommal szólt a demokráciát felváltani akaró MKP szocializmus-elképzeléséről. De saját pártjában sem támogatták a paraszti érdekvédelem érdekében szorgalmazott együttműködési törekvését a Független Kisgazdapárttal, míg ő szorosnak találta az Erdei-féle platformnak a kommunista párttal kialakított kapcsolatát. 1947. február 25-én, Kovács Béla, az FKGP főtitkára letartóztatása napján, kilépett pártjából; 1947. augusztus 31-én Balogh István Független Magyar Demokrata Pártjához csatlakozva újból képviselőnek választották. Miután a hazai politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, s az MKP vezérelte politikai-gazdasági átalakításhoz nem kívánt asszisztálni, 1947. november 17-én Prága érintésével Zürichbe utazott. Külföldön kívánta megvárni azt az általa három-öt évre becsült időt, ameddig a várt kedvező változások idehaza bekövetkeznek. Svájcban 1948-ban megírta és Im Schatten der Sowjets címmel megjelentette az 1945-től eltelt három év magyarországi belpolitikájának történetét. 1948. július 7-én megfosztották mandátumától.

A következő évben az USA-ba költözött. Novemberben a Szabad Európa Bizottság egyik intézménye, a Washingtonban működő Research and Information Center munkatársa lett, majd 1951 júliusától szeptemberi elbocsátásáig a New York-i központ információs osztályán dolgozott. Eltávolításának oka az volt, hogy egy ellopott és közzétett levelében súlyosan bírálta a Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőit – amely szervezetnek az USA-ba érkezését követően maga is tagja lett – és a Szabad Európa Bizottság tevékenységét. Egy ideig kertészként dolgozott Miltonban, majd egy könyv megírására kapott előlegből tartotta el családját. Később egy New York-i villanymotorgyárban lett munkás. 1954-ben tért vissza a Szabad Európa Bizottsághoz, ahol hét éven át a Szabad Európa Rádió sajtóosztályán foglalkoztatták. A kubai példa elterjedésének megakadályozására létrehozott International Center for Social Research igazgatójává nevezték ki. Az intézet kétéves működése alatt a latin-amerikai problémáknak az adott régió sajátosságait figyelembe vevő megoldását szorgalmazta. Mikor munkahelye az amerikai külpolitika prioritásának változása miatt megszűnt, ismét a SZEB közvetlen munkatársa lett, s nyugalomba vonulásáig szerkesztette a Magyarországi Hírek című kőnyomatos újságot. 1958-ban a tizenhat tagú Magyar Bizottság tagjai sorába választották. Dél-Amerikával foglakozó munkássága elismeréseként az Universidad Nacional de Peru tiszteletbeli professzora.

Fő művei: Néma forradalom. Budapest, 1937.; Kolontó. Regény. Budapest, 1939.; Elsüllyedt ország. Budapest, 1945.; Im Schatten der Sowjets. Zürich 1948. franciául: D’une Occupational a L’autre, la Tragédie Hongroise. Párizs 1949.; Magyarország megszállása. Toronto 1979., Budapest, 1990.

Irodalom: Huszár Tibor: Beszélgetések. Budapest, 1983. 62–209. o.; Hovanyec László: Kovács Imre. Politikuspályák. Szerk. Sánta Ilona. Budapest, 1984. 202–215. o.