Haas György: Egy élet a nemzet felemelkedéséért

Megdöbbentően keveset tudunk önmagunkról. Ha megkérdeznénk az ország lakosságától azt, hogy kicsoda Kovács Imre, jó, ha néhány ezer olyan akadna, akinél ez a név visszhangot kelt. Az utolsó negyven esztendő a nemzetünk tudatában olyan kétségbeejtő repedéseket teremtett, amely már az önpusztítással ér fel.
Így lett feledésre ítélve Kovács Imre is, aki a Fejér-megyei Alcsúton született. Az ő nevét az utolsó fél évszázadban csak negatív jelzők kíséretében írták le, vagy emlékét, harcait, munkásságát agyonhallgatásra ítélték. Pedig olyan emberi értékekkel rendelkezett, melyek példaértékűek lehettek volna az egész társadalom számára. A marxizmus térfeléről a magyar közéletbe érkezettek halála – akiket halálba vitt a kommunista diktatúra – után beszélni illenék a közvéleményben azokról az írókról, polgári politikusokról, akik szintén a megszálló hatalom által az országra kényszerített önkényuralom áldozatai lettek.
Nevét, munkásságát az 1990 utáni posztkommunista történelemírás igyekezett szintén elhallgatni, így jóformán említés sem történt küzdelmeiről, a száműzetésének idejéről.

A Kovács testvérek Bécsben, a szerzőnél vendégségben

Kovács Imre pályája töretlen, mint azoknak, akiknek emberi hitelük volt. A legelesettebb magyar rétegek életéről írt műveiben, itthon és az emigrációban. Rajongóan szerette népét. Hallatlan szorgalma, végtelen segíteni akarása betöltötte egész hivatását. S mindent alárendelt annak a harcnak, amelynek lobogójára felesküdött. Ellenségei nem voltak csak ellenfelei. Ellenfeleit is lenyűgözte jellemének kristálytisztasága.  Mint író és a parasztság egyik vezére összeszorult szívvel figyelte a harmincas évek végén az egyre közeledő náci és kommunista veszélyt. 1944 március 19.-én a német megszállás kapcsán illegalitásba kényszerül, a magyar ellenzéki pártokkal és mindazokkal, akikről a Gestapo tudja, hogy mindig az önkényuralom ellen harcoltak. Kovács Imre neve is Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Tildy Zoltánnal, Nagy Ferenccel együtt rajta van a Gestapo listáján, akiket el kell tüntetni a magyar közéletből. Majd a Vörös Hadsereg megérkezése a Kárpát-medencébe rohamosan eloszlatta reményeit, hogy lehetőség nyíljon egy demokratikus Magyarország megteremtésére.
Mint a Debrecenben 1944 december 21.-én megszülető Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja hamar szembekerül a hazáját leigázni akaró megszállóhatalom itthoni megbízottjaival. Megalkuvást nem tűrő módon veszi fel a harcot a kommunisták által a Parasztpártba beépített ügynökökkel és ezeknek vezetőivel, Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel.
Miután 1946 március 15.-én pártját bekényszerítik a kommunisták által vezetett úgynevezett Baloldali Blokkba, lemond pártjának főtitkári posztjáról. Majd amikor Kovács Bélát a Független Kisgazdapárt főtitkárát – miután a Nemzetgyűlés nem adta ki a kommunista politikai rendőrségnek, s az oroszok közvetlenül beavatkoztak Magyarország politikai belpolitikai életébe – a Vörös Hadsereg elhurcolta lakásáról őt, a magyar demokrácia egyik kiemelkedő személyiségét, akkor Kovács Imre kilépett a Nemzeti Parasztpártból.
A magyar demokrácia megmentése érdekében még egyszer harcba száll. A Balogh István által vezetett Független Magyar Demokrata Párt színeiben indul a választáson, s a Hajdú-megyei  Büdszentmihályon a legtöbb szavazatot kapta Kovács Imre az 1947. augusztus 31.-én megtartott választáson, ahol a kommunista párt csalással is csak relatív 22 %-ot ért el. Ekkor már világosan látta, hogy a politikai látótér végleg beborult és elkezdte a felkészülést az ország elhagyására.
„Ütött az órám” – írta Kovács Imre – ”nincs többé magyarázkodás: mennem kell! A döntés meggyötört, az itt élned halnod kell történelmi parancsa az agyamba hasított, a szívet cserél… költői parancsától reszkettem. Miért menjek el, ez a hazám; hogyan lelhetek új hazára bárhol a világon? Mindenkim itt él ebben az országban, ide kötnek a temetők, a sírok, anyám, a rokonságom, barátaim, a nyelv, a levegő, a Duna, a Tisza, a napsugár, a kemény tél!”
Az emigráns útja Svájcon, Franciaországon keresztül vezetett és 1949-ben érkezett az Egyesült Államokba. Ezekben az években arra törekedett, hogy idegen nyelveken beszámoljon hazája tragédiájáról. Először 1948-ban Zürichben németül, majd francia nyelven láttak napvilágot könyvei. 1951-től a Szabad Európa munkatársa volt, majd 1955-ben egy francia kiadó adta ki The Ninety And Nine (A kilencvenkilenc) című regényét, amely egy évvel később olasz nyelven is könyvesboltokba került.
Harminckét esztendőt töltött száműzetésben, de a megpróbáltatások, csalódások ellenére sem adta fel a harcot álmai megvalósítása érdekében. Hiába kínálták fel a megalkuvást számára. „Kovács Imre mint író és politikus” – írta Kiss Sándor halála alkalmával – „beírta nevét a magyar irodalomba és történelembe. De mindenekfelett példát adott hűségből. Hűség a néphez, a hazához, az igazsághoz. Vannak, akik kénytelenek megalkudni, de vannak, akiknek nem szabad. A kultúra, az alkotás számos területén az emberség, a tehetség szorongatott, elnyomott helyzetben is kifejezést találhat és missziót tölthet be. De aki politikai eszmékért szállt harcba, bizonyos határon túl már nem köthet kompromisszumot. Nem vállalhatja, hogy önmaga elvei ellen politizáljon. Börtönbe vagy emigrációba kényszerűlhet avagy életével fizet, de áruló nem lehet erkölcsi megsemmisítés nélkül.”
A hazafiak helytállása jellemezte Kovács Imre magatartását a parancsuralmi kor feszítései közt. Az ő emléke, pályája, cikkei, könyvei nemzeti örökségünk része lett, soha el nem idegeníthető a magyar szellemi élettől. A fény amelyet gyújtott, a világosság, amelynek törvényei szerint írt, az igazság, amelynek szellemében alkotott és cselekedett arra köteleznek, hogy maradandóságát mi is megörökítsük és nem csak, aki pályájával a maradandóságot megteremtette.

Haas György
író, újságíró
A Kovács Imre Társaság elnökségi tagja