Kovács Imre 100. születésnapjára

Társaságunkat telefonon megkereste Cserépfalvi Katalin professzor asszony, aki a legendás könyvkiadónak, Cserépfalvi Imrének a leánya és rendelkezésünkre bocsájtotta Kovács Imre születésének 100. évfordulójára írott kedves megemlékezését úgy is, mint Kovács Imre egyik legjobb barátja. Mindössze 4 éves volt, mikor az író politikust megismerte és haláláig jó kapcsolat volt közöttük. Katalin 1956. decembere óta külföldön él, viszonylag gyakran jön Magyarországra.

Elmondta, hogy édesapjától 1943-ban egy szép emlékkönyvet kért 9. születésnapjára ajándékként, hogy írjanak neki bele mindeféle okosat, szépet, amiből tanulhat és gyönyörködhet mások írásaiban. Először ezt apjától kéri, hogy írjon, de apja az ezt mondja neki:
„…én nem vagyok író, hanem csak egyszerű papa. A betűnek is igen közepes katonája vagyok, de megtudod majd, milyen veszélyes volt az őrségem /jobban féltek a gonoszak a betűtől, mint az ágyútól!/ Majd barátaink—akiknek hivatásuk az írás – sok szépet és bölcset írnak számodra /végre találnak helyet, ahol a cenzor nem les rájuk./ „

Nos ebbe az emlékkönyvbe írta be 1943. július 1-én a következő sorokat lila tintával Kovács Imre a kis 9 esztendős Kati emlékkönyvébe:

„Kedves Katikám! Bármit írok ma, holnap minden másként lesz, a jövőről ezért nem mondok semmit. Azt majd éljük, úgy ahogy kell! A multat idézem: szeretnék Veled úgy labdázni, mint egyszer a kiadóban, a Mária Valéria utcában. Labdázni gondtalanul, gyerekesen, s nem törődni semmivel. Talán majd egyszer Te is ezt akarod…

Budapest, 1943. július 1-én
Kovács Imre
akitől sokan nagyon félnek
és joggal…“

Cserépfalvi Katalin most kinyitotta a féltve őrzött emlékkönyvet és elolvasva jó barátja kézírását, mely a lila tinta miatt már igen elhalványodott, mint ahogyan lassan életünk is elhalványul, megírta Kovács Imre 100. születésnapjára a következő sorokat. Ezzel emlékezett apja egyik legkedvesebb író barátjára is.

1945 január végén Cserépfalvi visszaköltözött a Mária Valéria u. 5-be és februárban Kovács Imre idejött lakni. Ide jöttek hozzá politikai megbeszélésekre, innét járt el vidékre. Itt ünnepelte meg 32-ik születésnapját.

Kovács Imre 32-ik születésnapja, nekem egy igen személyes történet.
1940-1944-ben művész baráti körben Jószef Attila verseket modtam. Ezért hívtak kis művésznőnek és kollegának…Papám azt mondta, hogy a nehéz háborús időkben erre szükségem lesz. Mert a versek tisztasága meg fog védeni a világ sok romlott gonoszságától. Senkise bánthat, amíg a versek tisztasága és szépsége él bennem.

Radnóti így emlékezett meg naplójában 1942. december 25-én:
„Ebéd után Cserépfalviéknál, Kati, a kilencéves kislány József Attila verseket szavalt. De nem is szaval, elmondja a verseket. Éli és élvezi.a Medvetáncot, a Megfáradt embert, a Születésnapomra, és a Számadást, stb. Kísértetiesen szépen mondta ez a karikás szemű, sápadt kislány a verseket. Mintha Attila mondta volna…“
1944-et, a számtalan próbatételt, a kimondhatatlan sok veszélyt, a háború borzalmait a versek segítségével túléltem. 1945 január végén, amikor nekem Budapest ostroma végetért, jött a valóságra való ébredés.

(Mimikoko Illegális Élete) Végre a Lánchídhoz értünk. Ez volt hajdan Mimikoko Birodalmának határa. A Birodalom maga a Belváros volt. Teljes volt a pusztulás. Felrobbant hídak, kiégett szállodák. A Dorottya utcán romos házak, kiégett autók, itt-ott halott állatok, emberek. Kiértünk a József Nándor térre. A kis Gerbeaud előtt mentünk el. Betört ablakok, kirabolt pultok. Egy éve még itt jártam, ebben a cukrászdában, de ez mostmár csak egy régi látomásnak tünt… Mi lett a sok úri dámával…? Hová tűnt ez a kor…? A nagy Gerbeaud sem volt jobb állapotban. A Vörösmarty téren ahová néztem, csak romok… A Váci utca irányába néztem. Egyszerre csak megakadt a tekintetem. Emeletnyire felhalmozott német katonák hulláinak tömege tornyusult elém….Folytatva utunkat, a hullatömeghez értünk. Megálltam. Néztem a megfagyott fiatal német kato-nákat. Nem éreztem semmit. Ezeknek a halála nem jelentett se elégtételt, se bűnhődést. Igen fiatalok voltak, nemigen húsz évesek… A Kristóf téren sok orosz katona volt. Nagyban hangoskodtak. Volt, aki részeg volt, volt aki hangszerkereskedésből jött, nyaká-ban harmonika. Zenéltek, énekeltek. Ezek se voltak idősebbek, mint a halott németek. Messziről jöttek, hogy minket felszabadítsanak. Felszabadítóink voltak, de egyben a győztesek, és a győzelem joggal jár….Útközben a Vörösmarty tértől a Kristóf térig kétségbevonthatatlanná vált, hogy Mimikoko világa elpusztult örökre. Az új rendben már egy Mimikokonak nem volt helye…
Úgy éreztem, hogy nemcsak a világom halt meg, de én is. Így elhatároztam, sohatöbbé nem fogok József Attila verseket mondani, hiszen elvesztettem örökre a gyermeki ártatlanságomat… Mivel más ajándékot nem adhattam Imrének elmondtam neki József Attila a Születésnapomra című versét, elvégre Kovács Imrének én mindig az maradtam, akivel szeretett volna labdázni, mint egyszer a kiadóban, a Mária Valéria utcában. Labdázni, gondtalanul, gyerekesen s nem törödni semmivel…

1945 március 10-e óta sohatöbbé nem mondtam József Attila verseket…

Cserépfalvi Katalin

Ui: Cserépfalvi Katalin: Mimikoko illegális élete című könyvét a közelmúltban írta meg, melyben Kovács Imréről is említést tesz.