Papp István: „Xavier” – avagy a magyar politikai rendőrség Kovács Imre nyomában

„Kovács Imre Zalaegerszegen baráti körben kijelentette, hogy őt nemcsak a múltban, hanem most is üldözi a politikai rendőrség. Sokszor veszi észre az utcán, hogy valaki követi, de csak nevet rajta.” E sorokat 1946 áprilisában rögzítette a Budapesti Rendőrkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának a/1/1 jelzés alatt dolgozó, Nemzeti Parasztpártba (NPP) beépített ügynöke. Első hallásra talán meghökkentőnek tűnhet, hogy már ilyen korai időszakban megfigyelés alatt tartott a kommunisták által uralt és vezérelt politikai rendőrség egy olyan politikust, aki a Magyar Kommunista Párt (MKP) leghűségesebb koalíciós partneréhez, a Nemzeti Parasztpárthoz tartozott. Tanulmányunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy miért is válhatott Kovács Imre a politikai rendőrség által megfigyelt, ún. célszeméllyé, s milyen stációi voltak az ellenőrzés, szemmel tartás folyamatának. A megfigyelés dokumentumai az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának őrizetében találhatóak. Ezek közül a leglényegesebb Kovács Imre több évtizeden keresztül vezetett személyi dossziéja, amely a téma legfontosabb forrásait tartalmazza. Mind emellett más, a politikai rendőrség által keletkeztetett, a Nemzeti Parasztpártra vonatkozó anyagokat is felhasználtunk. Ezek levéltári jelzeteit tanulmányunk végén találhatja meg a kedves olvasó.

A legpolitikusabb népi író

Kovács Imre neve a történelem iránt érdeklődők számára leginkább a magyar szegényparasztság sorsáról igen szenvedélyes hangnemben tudósító Néma forradalom című, 1937-ben megjelent szociográfiához kapcsolódik. Ezzel a könyvvel váltotta meg belépőjegyét a népi mozgalom táborába, ahol a Márciusi Front mozgalmának egyik vezetőjeként, a Nemzeti Parasztpárt alapítójaként, majd főtitkáraként és alelnökeként, a földreform problematikájának legalaposabb ismerőjeként szerzett hírnevet. Kovács legnagyobb erényét az jelentette, hogy a népi mozgalmon belül ő értette meg legjobban a modern, többpárti demokrácia mibenlétét, a parlamentáris politizálás taktikai és stratégiai gyakorlatát.
Részt vett az 1944-es antifasiszta ellenállásban, harcosan kiállt a demokratikus átalakulás, ezen belül a földosztás 1945-ben lezajlott módozata mellett. Ugyanakkor kezdettől fogva szemben állt az MKP antidemokratikus és antiparlamentáris törekvéseivel, igen korán észrevette a diktatúra fenyegető előjeleit. Pályájára árnyékot vet a magyarországi svábok kitelepítése kapcsán kifejtett publicisztikai működése, amikor sommás, igaztalan megállapításaival tovább fűtötte az amúgy is zaklatott közhangulatot. Mégsem emiatt vált már igen korán politikai rendőrség szemében ellenséggé, hanem azért, mert ő vezette az Nemzeti Parasztpárt azon csoportját, amely a Független Kisgazdapárttal kívánt együttműködni. Kovács végső célja egy olyan demokratikus parasztpárt megteremtése volt, amely eredményesen szállhatott volna szembe az egyeduralmi törekvésekkel. A Parasztpárton belül elsősorban a titkos kommunista párttag Erdei Ferenccel vívott késhegyre menő csatákat. A két hajdani barát ekkorra már mélységesen gyűlölte egymást, bár nem annyira a személyi konfliktus, mint inkább az eltérő politikai jövőkép volt a meghatározó: a Kovács által vizionált parasztblokkal szemben a marxistává lett Erdei a Kommunista Párttal való szoros szövetségben képzelte el az NPP jövőjét.
Politikai alapállása egyértelműen megmagyarázza, hogy miért tartották megfigyelés alatt Kovácsot. Pontosabban szólva, miért folytatódott megfigyelése, amely minden jel szerint már 1937-ben, a Néma forradalom kapcsán indított pere idején elkezdődött. Ezt bizonyítja az a feljegyzés, amelyet még a csendőrség politikai nyomozó osztálya készített, valamikor 1939 késő nyarán, kora őszén, a Nemzeti Parasztpárt megalakulását követően. A rövid összefoglaló jelentés sorra vette a párt létrejöttének állomásait, a makói dereglyén történt megalapítástól kezdve az első hivatalos vezetőségi ülésig. Felsorolta a 14 főből álló végrehajtó bizottság tagjait is, köztük Erdei Ferencet, Kovács Imrét és Veres Pétert. A csendőrségi feljegyzést 1945-ben megtalálták a politikai rendőrséget megalapító kommunista káderek és nemes egyszerűséggel a „Fasiszta egyesületek és pártok szervezeti felépítésének kivonata” elnevezésű dossziéba sorolták be. Sem a dokumentum eredete, sem a Nemzeti Parasztpárt szövetségesi mivolta nem zavarta őket.

A Nemzeti Parasztpárt legveszélyesebb politikusa

A legkorábbi jelentés, amely Kovács Imre állambiztonsági megfigyeléséről tanúskodik, 1945. szeptember 5-éről származik. A Nemzeti Parasztpárt vezetőségi ülésén felszólaló politikus elsősorban a közelgő budapesti és nemzetgyűlési választásokra való felkészülésről, illetve a szovjet-magyar viszonyról szólt, s beszédét a jelenlévők egyike szó szerint lejegyezte és az továbbította az állambiztonságnak. A szöveget a „Kovács Imre NPP” nevet viselő, 586. számú személyi dossziéba helyezték el. Az itt található jelentések szerzőit személy szerint nem tudjuk azonosítani, mivel a korabeli ügynöki nyilvántartó rendszer az 1956-os forradalom során megsemmisült és/vagy megsemmisítették. Annyi azonban bizonyos, hogy a történetünk főszereplőjéről információkat adó ügynökök a Nemzeti Parasztpárt központjában és Veres Péter titkárságán dolgoztak. Minden jel szerint az Erdei Ferenc körül gyülekező fiatal Györffy-kollégisták is vállaltak efféle megbízatást.
A politikai rendőrség által begyűjtött információk közvetlenül a kommunista pártvezetés asztalára kerültek. Nem csupán az elvi meggyőződés biztosította ezt, hanem az a tény is, hogy az állambiztonsági szerveket 1945-től 1953-ig irányító Péter Gábor kezdettől fogva tagja volt az MKP Központi Vezetőségének. Ez a fajta információ szerzés lehetővé tette, hogy már előre értesüljenek a koalíciós partnerek politikai lépéseiről, tisztában legyenek bizalmas vagy szűk baráti körben megfogalmazott véleményükkel, a hivatalosan el nem mondható állásfoglalások tartalmával. Így például 1945. szeptember 16-án az „x” fedőnevű ügynök azt jelentette, hogy a Kovács Imre-Erdei Ferenc ellentét mélyen megosztja a Parasztpártot. Az alapszervezeteket inkább Erdei uralja, Kovács vele szemben a Kisgazdapárt felé tapogatózik és Tildy Zoltán pártelnökkel folytat tárgyalásokat. Az ügynökök részletes beszámolókat készítettek olyan, voltaképpen nyilvános, de mégis bizalmas körben tartott parasztpárti gyűlésekről, mint amilyen a Lónyai utcai Budapesti Református Gimnáziumban vagy a VI. kerületi párthelyiségben tartott összejövetel volt. Gondosan megszűrték a Kovács Imréhez befutó vagy általa írt leveket is, amelyekben vidéki hívei beszámoltak az aktuális politikai helyzetről, meghívták előadásokra vagy csupán az MKP-val szembeni határozott kiállásra biztatták. Ezek között maradt fenn egy 1946. március 29-én Féja Gézának küldött levél, amelyben Kovács annyit írt, hogy sürgősen intézkedni fog, hogy egykori küzdőtársának semmi baja ne történjék. Nem tudni, hogy Kovács informálisan mit tett, de tény, hogy végül nem indult Féja ellen politikai rendőrségi vizsgálat. Bár a szellemi élet centrumától távol, békéscsabai könyvtárosként, de mégis sértetlenül vészelte át ezeket az éveket.
A politikai rendőrség számára nagyon világosan kiderültek Kovács Imre politikai szándékai. Egy 1946. február 19-én kelt, névtelen jelentésben az alábbiakat olvashatjuk: „Kovács Imre, aki a párt jobboldalának vezére, erősen készülődik a pártkongresszusra, ahol nagy összecsapás várható a baloldal képviselőivel. Intézőbizottsági üléseken, képviselők között állandóan a határkérdésről tárgyal és bizonyos soviniszta vonal az, amelyen lovagolva politikai tőkét igyekszik szerezni magának.” A szövegben előre vetített nagy összecsapásra ekkor még nem került sor, mert az NPP néhány héttel a Baloldali Blokk megalakulását követően tartotta kongresszusát. Mivel a földhöz jutott parasztságot sikerül felajzani a „Földet vissza nem adunk” jelszóval, ez a légkör nem kedvezett egy markáns, MKP-val szembeni fellépésnek. Nem úgy, mint 1946 őszén, amikor felcsillant a remény, hogy a polgári demokrácia erői képesek lehetnek a kommunisták előrenyomulásának megakadályozására. Ugyanis a munkáspártok által sokat támadott vallás- és közoktatásügyi miniszter, Keresztury Dezső lemondásakor az NPP vezetői, köztük Veres Péter komolyan mérlegelte, hogy a kultusztárcát elcseréli a kisgazdákkal a földművelésügyire. A posztra pedig Kovács Imrét szánták, akinek kormányba kerülését az MKP minden eszközzel meg kívánta akadályozni. A bizalmas elképzelést egy 1946. november 8-án kelt ügynöki jelentés révén a politikai rendőrség is megismerhette, így annak megfúrására jó előre felkészülhetett a kommunista pártvezetés.
1946/47 fordulóján végül nem Kovács Imre, hanem az Erdei Ferenc vezette balszárny kerekedett felül a Nemzeti Parasztpártban. Kovács hamar levonta a konzekvenciákat és a Magyar Közösség-per kapcsán erőszakkal őrizetbe vett Kovács Béla letartóztatása előtt egy nappal, 1947. február 24-én kilépett a pártból, és ettől kezdve ellenzéki politikusként lépett fel.

Utolsó kísérletek a demokrácia megőrzésére

Kovács Imre az NPP-ből való távozását követően még nem adta fel a reményt, hogy létre lehetne hozni valamilyen életképes politikai alakulatot, amely eséllyel szállhat szembe az MKP hatalmi törekvéseivel. Úgy vélte, hogy a parasztság lehet az a társadalmi erő, amelyre építhet és ezért valamilyen módon a Független Kisgazdapártra vagy az abból kivált politikusokra kívánt támaszkodni. Próbálkozásait a politikai rendőrség is figyelemmel kísérte. A Válasz című folyóirat szerkesztőségébe beépített ügynök 1947. július 18-án azt jelentette, hogy Kovács Imre felkereste a szerkesztőséget, beszámolt külföldi útjáról és kijelentette, hogy nem szeretne a politikai élettől visszavonulni, de még nem tudja, milyen párt keretében indul el a választásokon. Tíz nappal később pedig a Polgári Demokrata Párt egyik vezetője, Zsedényi Béla környezetében lévő ügynök számolt be arról, hogy Kovács Imre bizalmas megállapodást kötött az FKGP-ből kilépett Balogh Istvánnal, annak pártjához való csatlakozásáról.
A Független Magyar Demokrata Párt (FMDP), Kovács Imre új politikai otthona, kétség kívül igen eklektikus politikai alakulat volt; ez is szerepet játszott abban, hogy a párt meglehetősen gyengén szerepelt a kékcédulákkal is manipulált 1947-es választásokon. Kovács Imre azonban bejutott a parlamentbe, ahol éppen a választási csalás miatti felháborodást igyekezett kihasználni és tető alá hozni az FMDP és a Kisgazdapárt egyesülését. Közben a kisgazdák a Parasztpárttal is tárgyaltak, ha nem is fúzióról, de nagyon szoros politikai szövetségről. A zárt ajtók mögötti egyeztetésekről szorgalmasan beszámoltak a Kovácsra és Veres Péterre állított ügynökök. Így aligha véletlenül a kommunista Szabad Nép megszellőztette a tárgyalások ügyét, ezért azoktól végül minden fél visszalépett. Ezek után Kovács Imre számára nem maradt politikai tér, ahol érdemben felléphetett volna. Egy 1947. október 11-én kelt, szó szerint a parlament folyosóján szerzett értesülésekre támaszkodó ügynök arról számolt be, hogy Kovács szeretett volna belépni a Független Kisgazdapártba, amit azonban Dobi István elnök mereven ellenzett. Mindez elképzelhető, és kommunista társutas Dobi magatartása is logikus, legfeljebb az ügynök azon kijelentését olvasva támad némi kételyünk, hogy mindez Kovácsot meglepetésként érte.
Mivel minden kör bezárult, így Kovács számára nemigen maradt más lehetőség, mint az emigráció. Hivatalos útlevél birtokában felült a zürichi gyorsvonatra és elhagyta az országot. Azt, hogy távozását véglegesnek tekintette, nem hozta nyilvánosságra, csupán itthoni támogatóinak üzente meg 1948 januárjának első napjaiban: nem kíván hazatérni. Ezt az információt a „X/2″ fedőnevet viselő ügynök tudatta a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályával.

Az emigráció csapdájában

A politikai emigráció önmagában is szűk ösvényei nem sok manőverezési lehetőséget hagytak az olyan tetterős és ambiciózus politikusok számára, mint Kovács Imre. 1947-től Svájcban, majd 1949-től az Egyesült Államokban élt. Bár kezdetben ő is hitt a Magyarországtól távol élő, különböző pártcsaládokhoz tartozó politikusok együttműködésének lehetőségében, hamarosan saját útját kezdte járni. Emigráns életének 1948 és 1955 közötti első szakaszáról a magyar állambiztonság, ezen belül a szerveződőben lévő és mindvégig komoly szervezeti és személyi problémákkal küszködő hírszerzés csupán szórványos információkkal rendelkezett. Egy 1948. február 23-án keltezett jelentés Kovács Imre zürichi ténykedéséről számolt be. Szó esett készülő könyvéről, amely „Im Schatten der Sowiets” címmel jelent meg és az 1944 és 1947 közötti esztendők történéseit mutatta be. Ezen kívül megemlítették, hogy Nagy Ferenccel, Sulyok Dezsővel és Peyer Károllyal tárgyalt. A bennfentesnek tűnő ügynök azt is tudni vélte, hogy Kovácsot máris felkereste az amerikai hírszerző szolgálat és leszidták, hogy miért a franciákkal kereste az együttműködést és nem pedig velük. Ez utóbbi megállapítás remekül illeszkedik a hírszerzést mindig is körüllengő mitikus ködbe.
A konkrétumoknak viszont nagyon is híjával volt az Államvédelmi Hatóság, csupán 1950-ben csíptek el egy levelet, amelyet Kovács Imre Pista nevű barátjának írt Washingtonból. A levél inkább az emigráció történetével foglalkozó történészeknek lehet érdekes, mivel a különböző irányzatok és személyiségek, Eckhardt Tibor és Nagy Ferenc, kisgazdák és parasztpártiak közötti civódásokról esik benne szó. Az információk hiánya vagy felettébb pontatlan volta nem akadályozta meg abban a magyar hírszerzést, hogy 1952. július 12-én új személyi dossziét nyissanak Kovács Imrének, azzal az indoklással, hogy „a Magyar Népköztársaság ellenes tevékenységet folytat, részt vesz a magyar fasiszta emigráció megszervezésében”. Kovács veszedelmes mivoltát azzal igazolták, hogy közreműködik a Nagy Ferenc és Mikolajczyk volt lengyel miniszterelnök vezette „Parasztokat Felszabadító Tömörülés” munkájában, amely „fasiszta szervezet”. A valójában Nemzetközi Parasztunió néven 1947-ben megalapított, emigráns agrárpárti politikusokat összefogó szervezet veszélyességét éppen az jelenthette, hogy a hatalmas erőt jelentő parasztságra támaszkodhatott volna egy esetleges politikai fordulat idején.
Ez a fordulat azonban nem jött el és az évek folyamán az emigráció legfontosabb szervének számító Magyar Nemzeti Bizottmány amúgy sem túl szilárd egysége tovább repedezett, Kovács Imre már 1951-ben távozott a szervezetből. Az emigránsok megosztottak voltak többek között abban is, hogy hazatérésük esetén meddig is kellene visszamenni, vajon 1947-nél, 1945-nél vagy éppen 1939-nél kellene felvenni a politikai fejlődés elejtett fonalát. Kovács Imre, mint a radikális földreform és a nagytőke korlátozásának híve az 1946/47 fordulóján fennálló állapotokhoz kívánt visszatérni, s emiatt több emigráns vezetővel, így például Barankovics Istvánnal is vitába keveredett. Az emigrációt sokáig egyneműnek tartó magyar hírszerzés 1956 folyamán kezdett érzékenyebben rezonálni a kitapintható véleménykülönbségekre és ettől fogva próbálták kiaknázni az emigráció széttagoltságában rejlő lehetőségeket. Mérlegelték hogyan használhatnák fel Kovács személyét az emigráció megosztására és/vagy információk gyűjtésére.

Az első lépések Kovács Imre megközelítésére

A Belügyminisztériumban dolgozó hírszerző tisztek azzal a szándékkal fogtak hozzá Kovács Imre ismerőseinek, magyarországi kapcsolatainak feltérképezéséhez, hogy megtalálják azt a személyt, akin keresztül közvetlenül is elérhetik őt. A terv már első pillantásra sem ígérkezett könnyűnek, mivel az egykori parasztpárti politikus az Egyesült Államokban élt, ahol a magyar szervek nagyon korlátozott mozgástérrel bírtak. Kovács közvetlen környezetében egyetlen ügynökkel sem rendelkeztek, így csak abban bízhattak, hogy találnak olyan személyt, akivel levelező kapcsolatban áll. Hogy az államvédelem mennyire sötétben tapogatózott, azt igen jól jelzi, hogy 1956 augusztusában először Földes Zoltánról, Kovács apósáról gyűjtöttek információkat. Vagyis nem tudták azt a cseppet sem mellékes körülményt, hogy a Kovács Imre már négy évvel korábban elvált magyar feleségétől és 1953-ban egy amerikai egyetemi hallgató hölgyet vezetett az oltár elé.
Ezután Kovács Imre László és Endre nevű testvéreinél próbálkoztak, egészen pontosan mindkettejük munkahelyének káderesétől bekérték az önéletrajzaikat. A két fivér teljesen ellentétesen viselkedett: László meg sem említette Amerikában élő testvérét, Endre viszont leírta a tényeket, sőt külön hangsúlyozta, hogy 1944-ben ő bújtatta bátyját a nyilasok és a németek elől. Mindebből arra a merész következtetésre jutott az államvédelem, hogy Endrét fel lehetne használni az Imrével kapcsolatos információk összegyűjtésére. Még azt sem zárták ki, hogy Endre saját elhatározásából vállalkozna az együttműködésre. Mindezt arra alapozták, hogy Kovács Endre részt vett az antifasiszta ellenállásban, tehát szívesen dolgozna a bátyja ellen is – így szólt a nyakatekert okoskodás.
1956 szeptemberének utolsó napjaiban a hírszerzéstől átirat érkezett a Belügyminisztérium ún. környezettanulmányozó osztályához, hogy készítsen Kovács Endre családjáról, munkahelyéről, baráti, ismerősi kapcsolatairól, politikai ténykedéséről szóló jelentést, állambiztonsági szakzsargonnal szólva, környezettanulmányt. Az esetek döntő többségében ez az illető munka- és lakóhelyén való érdeklődést jelentette, városi környezetben igen nagy hatalmat adva a rosszindulatú személyzetisek és házmesterek kezébe. A Kovács Endrére vonatkozó értesüléseket három házfelügyelő hölgytől és két szomszédtól szerezték meg. A szöveg rendkívül pontatlan és hamis állításoktól hemzseg. Például Kovács Imrét kisgazda politikusként írták le, akit 1944-ben azért üldöztek a nyilasok és a németek, mert egy „ellenük szóló” könyvet adott ki. A szomszédok még azt is tudni vélték, hogy az „ÁVH elfogató parancsa elől szökött Nyugatra”. Az egyetlen használható információt az jelentette, hogy megerősítették: a két testvér rendszeresen levelez egymással.
A jelentés szeptember 28-i dátummal készült el, de a lassan mozgó hírszerzést és ezzel a Kovács Imre, illetve Endre megkörnyékezésére irányuló akciót elsöpörte a forradalom. Évekre elült az ügy és csak 1960. február 24-én foglalkoztak újból a Kovács-testvérekkel. Tóth József rendőr főhadnagy, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztályának hírszerző tisztje két terjedelmes jelentést is megfogalmazott. Az első dokumentumban Kovács politikai pályafutását foglalta össze, rendkívül felületesen. 1946-os választásokról írt, a Parasztpártból való kilépését 1947 februárja helyett májura tette. Ezeket a tévedéseket bármelyik korabeli újságból korrigálhatta volna. Ráadásul még mindig nem jutott a hírszerzők tudomására Kovács válása, továbbra is foglalkoztatta őket hajdani apósának személye. Ennél is izgalmasabb az ún. operatív terv, amely azt tartalmazta, hogyan kívánja ellenőrizni a magyar állambiztonság Kovács Imrét. Ez arról árulkodik, hogy míg négy évvel korábban számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a bizalmába férkőznek, most újból „aktív ellenséges tevékenységet kifejtő” személyként kezelték, ezért „elhárítási objektumként foglalkozunk vele” – olvashatjuk. Eltekintvén attól a merénylettől, amit a szöveget fogalmazó tiszt a magyar nyelv ellen elkövetett, figyelemre méltó a szándékok változása. Hét pontban sorolták fel, mit kell tenni, ezek között olyan képtelenségek is voltak, mint magyarországi ügynökök útján való ellenőrzése. Számításba vették a Washingtonban lévő magyar hírszerző állomás, szakszóval élve rezidentúra felhasználását is. Ugyanakkor nem döntötték el, hogy Kovács folyamatos megfigyelése vagy az emigráció köreiben való kompromittálása a cél.
A hosszú szóáradat egyetlen kézzelfogható pontja az volt, hogy javasolták a Kovács Endrével való kapcsolatfelvételt. Erre azonban további három évig nem került sor. Ez idő alatt befutott néhány szórványos értesülés arról, hogy Kovács újból bekapcsolódott az emigrációs közéletbe. Tagja lett az 1958-ban alapított Magyar Bizottságnak, illetve, hogy jó viszonyt ápol a Demokrata Párt egyes politikusaival, így a Kennedy-adminisztráció kormányzása idején valamilyen szerepet kaphat. Azonban egészen addig az időpontig, amíg maga Kovács Imre nem kereste a kapcsolatot a hivatalos Magyarországgal, az állambiztonság nem tudott a közelébe férkőzni.

„Xavier” és „Szabados” találkozása – a Kovács-ügy lezárulása

Kovács Imrének a Kennedy-adminisztrációhoz fűzött elképzelései szilárd alapokra épültek. Az új kormány az Egyesült Államok által mindig kitüntetett módon kezelt latin-amerikai térséggel kapcsolatban elődeihez képest más megközelítést alkalmazott. Úgy vélték, hogy a forradalmi eszmék terjedését leginkább egy jól kidolgozott földreformmal lehetne megakadályozni, s ennek előkészítésében számítottak a kelet-európai agárreformerek tapasztalataira. 1961-ben felállították az International Center for Social Research nevű kutatóintézetet, amelyet egy háttéralapítványon keresztül feltehetően az amerikai kormány finanszírozott. A központ célja a közép- és dél-amerikai országok mezőgazdaságának tanulmányozása és földreform tervek kidolgozása volt. Az intézet élére Kovács Imrét nevezték ki, akinek ezáltal újból megadatott, hogy fajsúlyos ügyekben érdemi politikai szerepet játsszon. Kovács ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy Magyarországról is információt gyűjtsön. 1963. január 30-án levelet írt a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) főtitkárának és magyar irodalmi és tudományos témájú könyveket kért tőle. Mivel az MVSZ és a hírszerzés kapcsolata eléggé összefonódott a Kádár-korszakban, így a levélváltás felkeltette az állambiztonsági szervek figyelmét.
1963 márciusától ismét elkezdték figyelni a két itthon élő Kovács-testvért, hátha kapnak olyan levelet, amelyből kiderülne, hogy Imre bátyjuk találkozni kíván velük. Az állambiztonsági szervek nem is csalódtak várakozásaikban, mivel megtudták, hogy Kovács Imre valamikor a nyár folyamán Európába utazik és találkozni szeretne Endre öccsével.
A hír hallatára a Kovács-ügy új stádiumába lépett. Immár lehetséges ügynökként, az állambiztonsági szóhasználatban „beszervezési jelöltként” kezelték Kovács Imrét, aki a továbbiakban „Xavier” fedőnévvel szerepel az iratokban, Endre pedig a „Szabados” fedőnevet kapta. A beszervezést az alábbi módon képzelték el: egy hírszerző tiszt felkeresi Kovács Endrét azzal az ürüggyel, hogy ő az MVSZ munkatársa és a szervezet kiemelt célja az emigránsok és itthon élő hozzátartozóik közötti kapcsolat segítése. Felajánlja, hogy segít az útlevél megszerzésében, s a jó viszony megteremtése után megpróbálja rábeszélni Endrét, hogy bírja rá bátyját a hazatérésre, vagy legalább a hazalátogatásra. A terv eléggé gyenge lábakon állott és mindig a legelőnyösebb feltételek megvalósulásával számolt. Természetesen az emigráció egyik tekintélyes, ráadásul határozottan antikommunista vezetőjének hazatérése/látogatása nagy sikert jelentett volna a hazai politikai vezetésnek. A Kádár-rendszer nem csupán saját presztízsének növekedését, hanem a magyar emigráció megzavarását is remélhette tőle.
A terv eleinte jól haladt: Kovács Endre kedvesen fogadta az álnéven bemutatkozó állambiztonsági munkatársat (szakszóval élve operatív tisztet), aki először a Világszövetség alkalmazottjának mondta magát, később pedig közölte, hogy immár a Külügyminisztériumban dolgozik. Endre elismerte, hogy leveleket vált a bátyjával, azonban hamar kiderült, hogy a tervezett 1963-as látogatás csúszni fog. A magyar szervek ekkor külső segítséget kértek: a KGB-től szerették volna megtudni, hogy mivel foglalkozik a Kovács Imre által vezetett intézet, illetve, hogy az egykori parasztpárti politikus kapcsolatban áll-e az FBI valamelyik részlegével. A magyar-szovjet állambiztonsági együttműködés feltehetően intenzív volt, de Kovács Imre ügye azon nagyon ritka esetek egyike, amikor ez konkrétan tetten is érhető. A szovjetek két hónap eltelte után semmilyen információval sem tudtak szolgálni.
Az események másfél évnyi ellanyhulást követően 1965 októberében élénkültek meg újból. A hírszerzés egy felbontott levélből tudomást szerzett arról, hogy Kovács Imre és Endre Bécsben szeretne találkozni. Intézkedtek, hogy Kovács Endre soron kívül kapjon útlevelet és a magát külügyi tisztviselőnek álcázó operatív tiszt újból felkereste, aprólékos utasításokkal látva el a találkozót illetően. A hírszerzés azt szerette volna elérni, hogy Endre kérdezze meg testvérét, van-e kedve Bécsben egy magyar diplomatával emigrációs kérdésekről eszmét cserélni. Igen válasz esetén természetesen egy állambiztonsági tiszttel találkozott volna Kovács Imre. Ekkor felkínálták volna a hazatérés lehetőségét, de cserébe elvárták, hogy kimerítő tájékoztatással szolgáljon az emigráció vezető szervéről, a Magyar Bizottságról, illetve az amerikai kormányzathoz fűződő kapcsolatairól.
A merész feltételezéseken alapuló terv nem vált valósággá: a két Kovács testvér valóban találkozott ugyan, de Imre nem volt hajlandó semmilyen „külügyi tisztviselő”-vel értekezni. Viszont küldött egy kézzel írott levelet Kállai Gyula miniszterelnöknek, akivel együtt szervezkedtek a Márciusi Frontban, hogy Endrét az ellenállásban szerzett érdemeire tekintettel helyeztesse el valamilyen értelmiségi munkakörben. Kovács Imre lépése jelképes fricskaként is felfogható: a legkisebb engedményre sem volt hajlandó, sőt még ő állt elő konkrét kéréssel. Végső soron a magyar állambiztonság levonta a nyilvánvaló következtetést: Kovács Imre nem hajlandó együttműködni. 1967. február 20-án dossziéját az alábbi kommentár keretében lezárták és irattárba helyezték: „Újból aktív ellenséges tevékenységbe kezdett. Megközelítésére nincs reális alapunk.”

Felhasznált források:
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
2.1. VII/1. Nemzeti Parasztpárt
3.2.3. Mt-772/2. „Urbán”
3.2.4. K-1869. „Xavier”
4.1. A-550. Fasiszta egyesületek és pártok szervezeti felépítésének kivonata

Felhasznált irodalom:
Benkő Péter: A magyar népi mozgalom almanachja. Bp., Deák, 1996.
Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. I-II. Bp., Európa, 1989.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. Bp., Osiris, 2007.
Kovács Imre: Magyarország megszállása. Bp., Katalizátor Iroda, 1990.

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
A Kovács Imre Társaság honlapján Papp István Bárkában megjelent  ’„Xavier” – avagy a magyar politikai rendőrség Kovács Imre nyomában’ című cikke másod megjelenésként került közlésre.