Szeredi Pál: Megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Egyéni és nemzedéki korrajz a huszadik század magyar történelméből. Kovács Imre élete és kora.

Legújabb kori történelmünk összetört „görög vázáinak” szétszórt, feledésre ítélt darabjainak összegyűjtése régóta folyik. Kovács Imre egykori tevékenységével kapcsolatban az első figyelemre méltó, hazai „gyűjtögető”, ha emlékezetem nem csal, K. Nagy Magda volt, aki A Válasz című 1963-ban megjelent könyvében – igaz a korabeli elvárásoknak is engedve, vagy alárendelve – nagy empátiával írt A néma forradalom szerzőjének 1945 előtti írói, politikusi tevékenységéről.

Hosszú időnek kellett azonban még eltelni ahhoz, hogy Kovács Imre munkásságának megítélésében – igaz, hogy még mindig a régi keretek között – jelentősebb változás következzen be. Ez 1970-es évek közepén, végén következett csak be a népi mozgalommal foglalkozó írások mind gyakoribb megjelenésével együtt. A megrajzolt kép azonban még ekkor sem lehetett teljes a magunk mögött hagyott életünk ideológiai, politikai megfontolásai, a kommunisták II. világháború előtti, hazai haladó mozgalmakban játszott egyedül álló szerepének hangsúlyozása, érvényesítése miatt. Kovács Imre egykori szerepének, tevékenységének a történelmi valóságnak megfelelő bemutatását – a fentiek mellett – mindenekelőtt a kommunistákkal szembeni 1945 utáni következetes fellépése akadályozta, valamint 1947 után a magyar emigrációban játszott szerepe. Ezeket a törmelékeket majd csak a rendszerváltoztatás „takarította el”. 1990-ben nemcsak megalakult a Kovács Imre Társaság, hanem sorra jelentek meg egykori művei, írásainak válogatott, gyűjteményes kiadásai, illetve a tevékenységét, szerepét elemző tanulmányok.

Az áttörést születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezések, tudományos tanácskozások hoztak. Mindezek után, még az elmúlt év végén jelent meg Szeredi Pál Kovács Imre élete és kora alcímet viselő könyve, amely egyben e folyamat betetőzését is jelenti. Ezzel az egyéni és nemzedéki korrajzzal a XX. századi magyar történelem egyik szeletét, és évtizedeken keresztül feledésre ítélt személyiségét ismerhetjük meg immár ideológiai, politikai megfontolásoktól mentesen, a maga rekonstruálható teljességében. Mint azt azonban valamennyien saját „váza-ragasztó” gyakorlatunkból jól tudjuk az új felületen – a legnagyobb gondosság ellenére is – nemcsak a töredezettség okozta kisebb-nagyobb anyaghiányok, hanem a ragasztások nyomai is jól láthatók. Jelen esetben azonban az ismét egymás mellé került elemek közötti illesztésből fakadó, még mindig meglévő hiányok nem a szerző felületességéből, ismereti hiányosságaiból következnek, hanem természetes velejárója egy ilyen típusú történelmi rekonstrukciós munkának. Szeredi Pál ugyanis nem csupán Kovács Imre életútjának minél részletesebb s egyben pontosabb felvázolására vállalkozott, hanem a korábbi korrajzok deformáltsága következtében szükségesnek érezte annak a kornak és az egykori pályatársak tevékenységének, szerepének az újraértelmezését is, amelyhez az életút egyes állomásai kötődtek.

A szerző alapos, gondos munkájával kapcsolatban semmiféle kétség nem merülhet fel, ennek ellenére az olvasóban minduntalan felvetődik az a magától értetődő kérdés: szükségszerű volt-e, hogy Kovács Imre élete, munkássága – bármennyire ígéretes volt is – torzó maradjon. S ezzel együtt minduntalan felszínre tör az olvasóban az az évtizedeken át félve kimondott, elfojtott gondolat is, hogy mi minden másként alakulhatott volna hazánkban, ha történelmünk 1945 utáni valósága nemcsak, hogy nem metszi vissza, csonkolja a kötet főhősének politikai tevékenységét, hanem azzal ellentétben cselekvési teret ad demokratikus törekvéseinek megvalósulásához. Ebben az esetben ugyanis nemcsak a demokratikus jogok gyakorlati megvalósulásának feltételei teremtődtek volna meg, hanem a világháború során átélt borzalmak után a haza és haladás gondolatkörének új egysége, szintézise teremtődött volna meg, s az ezen az alapon kifejtett politikai cselekvés és gyakorlat lehetőségei is. Mindezt azonban Szovjetunió világpolitikai törekvései, s ennek alárendelve a haza felvirágoztatását másként elgondoló kommunisták „ország építő” munkája keresztbe metszették. Ennek „részeként” a másként gondolkodók börtönbe, belső vagy külső emigrációba kényszerültek. Mindkét kérdés esetében valójában nem csupán, vagy nem elsősorban Kovács Imre életútjának alakulásáról, hanem az ország sorsáról, a II. világháború utáni történelmünk újabb és újabb zsákutcáiról, a közben elszenvedett, napjaink folyamataiban is megkerülhetetlennek tűnő veszteségeinkről van szó. Jól tudja ezt Szeredi Pál, hiszen könyvének főcímével: Megcselekedte, amit megkövetelt a haza, bár egyes számban lett megfogalmazva arra a háromszáz halálra szánt spártai katonára utalt, akik a Thermopülai-szorosban I. Leonidász király vezetésével megütköztek Xerxész perzsa király hatalmas seregével. Nem túlzás-e, nem erőltetett-e az i.e. 480-ban történtek párhuzamba állítása Kovács Imre és nemzedéke tevékenységével? A válaszom egyértelműen az, hogy nem, hiszen mindkét esetben a haza megmentése volt a cél, s ennek megvalósítása érdekében mindkét esetben amit, ahogyan s amíg lehetett, mindent megtettek.

A fentiekben már említést tettem arról, hogy Szeredi alapos és gondos munkát végzett. Megállapításomat nem csupán a könyv elkészítése során feldolgozott könyvészeti, folyóirat- és levéltári anyag támasztja alá, hanem az a két és fél évtizedes kutatómunka is, amelyet a szerző e témakör megismerésére, feldolgozására fordított. A szerzőnek ugyanis e témában 1989-ben jelent meg az első publikációja, amelyet a témakört összefoglaló könyvének megjelenéséig még tizennégy tanulmány követett.


            Szeredi a könyv megírásakor a teljességre törekedett; nemcsak Kovács Imre életét, gondolatait kívánta az olvasó elé tárni, hanem szereplőivel együtt a kort is, amelyben élt. S mivel az elmúlt hetven évben a pályatárs politikusok részéről, valamint – Szeredi megfogalmazásával élve – a sorgondolkodású tudósok által publikált írásokból rágalmak, megtévesztések, félreértések sora kötődnek Kovács Imre nevéhez, szinte „elölről” kezdett mindent. Sajátos utat választott: eltekintett a Kovács Imréről készült különféle feldolgozások kritikai értelmezésétől. Könyvében tehát nem cáfolta, helyesbítette, korrigálta a Kovács Imrével kapcsolatban korábban napvilágot látott véleményeket, minősítéseket, hanem arra törekedett, hogy főhőse életét, gondolatait, szerepét az eredeti források alapján rekonstruálja. A szerző természetesen tisztában volt azzal, hogy a minden eddig megjelent írást figyelmen kívül hagyó módszer alapján általa megrajzolt pályakép vitatható, de azzal is, mint a bevezetőben megfogalmazta: „valódisága megkérdőjelezhetetlen.” Ezt a recenzens nem vitatja, csupán megjegyzi, hogy Kovács Imre életútjával, valamint azzal a korral, amelyben az életút manifesztálódott nemcsak „sorgondolkodású”-ak foglalkoztak. Ennek következtében Szeredi Pál gondolatmenetének hitelét nem rontotta volna (már csak azért sem, mert bizonyos események, dolgok, történések nem mindig dönthetők el egyértelműen), ha figyelme bizonyos pontokon valamilyen formában (pl. lábjegyzet) azokra az írásokra is kiterjedt volna, amelyeket nem rágalmak, megtévesztések, félreértések vezettek. Ezek közül az írások közül csak egy (személyes) példát szeretnék megemlíteni. 1978-ban írt egyik tanulmányomban, amely 1983-ban könyv formában is megjelent, öt forrásra hivatkozva a Márciusi Front névadójának Ujhelyi Szilárdot neveztem meg. Két évvel később jelent meg Kovács Imre A Márciusi Front című visszaemlékezése, melyet 1986-ban kaptam meg Püski Sándortól. Szeredi ezt a visszaemlékezést, melyben a Márciusi Front elnevezéséről is szó van, tekinti mérvadónak, s ennek megfelelően, a szerzőt idézve: a Márciusi Front névadója Kovács Imre. Nem vitatva egyik állítás igazságát sem, ám a visszaemlékezések, az interjúk pontosságát s egyben az emlékezet szelektivitását és törékenységét ismerve a két egymásnak ellentmondó állítás alapján e kérdésben megítélésem szerint egyértelmű álláspontra jutni ma már lehetetlen.

Abban az esetben, ha a bevezető gondolatokat és a monográfiát lezáró rövid epilógust figyelmen kívül hagyom, akkor a szerző harminc csomópont köré rendezi hősének életét, s ezeknek a csomópontoknak megfelelően sűríti fejezetekbe mondanivalóját. Az egyes fejezetek döntően kronologikus sorrendben kísérik végig az életutat, azzal a szerzői „engedménnyel”, hogy annak értelmezése egyes, Kovács Imréhez kapcsolódó folyamatok jobb megértése érdekében vissza-visszanyúl a múltba (pl. a falukutató fejezetben), vagy a gondolati egység kedvéért a korábban bekövetkezetteket (pl. a Márciusi Front eseménysorozatát s benne Kovács szerepét A néma forradalom című könyvhöz kapcsolódó események bemutatása miatt) később tárgyalja. Mindez több mint 33 szerzői ívet jelent, amit, immár nem átvitt értelemben, hanem a szoros értelmében 326 oldalba tömörített a kiadó. Ez egyértelműen meghatározta a választható betűnagyságot, az pedig formai vonatkozásban a könyv olvashatóságát.

A könyvet az egykori barát, sors- és pályatárs Borbándi Gyula megfontolandó útmutatása zárja. Írását részletesen ismertetnem kellene, ám az szétfeszítené a recenzió kereteit, így csak azt az egy gondolatát idézném, hogy Kovács Imre mindannyiunk számára hitelesen: „Nemzeti öntudatot, önbecsülést és illyési értelemben vett patrióta magatartást sürgetett.”

A következőkben a legszívesebben sorra venném, és röviden ismertetném a monográfia fejezeteit. Minthogy erre nincs lehetőségem, a felrajzolt életút néhány metszetét veszem csak górcső alá. Az első mindjárt Kovács Imre életút-kezdetével kapcsolatos. Köztudomású, hogy mindaz, ami velünk életünk első tíz, sőt még ennél is rövidebb időszakában történik, jelentős mértékben meghatározza azt, amivé leszünk. Kovács Imre esetében ennek feltárása, bemutatása azért is érdekes és izgalmas feladat, mert látszólagosan a vele akkor történtekből nagyon nehéz, szinte lehetetlen kihámozni, felfejteni azt a jövőt, ami rá várt. Szeredi Kovács Imre életének első 18 évét hat oldalban foglalta össze, melynek a fele az első tizenegy évvel foglalkozik. Ezeken az oldalakon – mint minden olyan esetben, amikor arra lehetősége nyílt a monográfia további részeiben is – Szeredi Pál a leghitelesebb tanút, Kovács Imrét idézte. Az elindulás és a „megérkezés”, egyetemi hallgatóvá váláshoz vezető út leírása pontos. Ebben a fejezetben – jól adatoltan – minden benne van, amit Kovács Imre első tizennyolc évéről tudni lehet. Mégis hiányérzetem van, mert a leírtakból nem sejlik fel az a „csoda”, hogy Kovács Imre – szinte útnak indulása pillanatától – hogyan vált az akkor nemzetalatti réteg, a szegényparasztság elkötelezett képviselőjévé. Tudom, hogy elégséges dokumentumok hiányában ennek rekonstruálása szinte a lehetetlenséggel határos, hiányérzetemet mégis megalapozottnak tartom, mert feltételezésem szerint az, aki úgy ismeri Kovács Imrét, mint Szeredi, az az életút későbbi szakaszaiban bekövetkezettek, megvalósultak alapján a kezdetekre is érvényes következtetéseket fogalmazhatott volna meg.

            A következő csomópontnak Kovács Imre életének 1936 közepét követő két és félévet tartom. A kezdet a Matolcsy Mátyással közösen megtett az ország déli nagybirtokövezetét megismerő három hetes gyalogtúrához kötődik, a vége pedig 1938. december 28-hoz. Ezen a napon jelent meg ugyanis a Magyar Nemzetben Kovács Imre Teleki Pálhoz írt nyílt levele. A monográfia e két időpont között történtek részletes leírását nyolc fejezetben 65 oldalba sűrítve tárgyalja. A leírtakból számomra egyértelműen kitetszik, hogy Kovács Imre életének kiteljesedése – miközben 1980. október 27-én bekövetkezett haláláig még számos eseményekben gazdag periódusa volt –, erre az időszakra esett. Ekkor, viszonylag rövid idő alatt szinte azt mondhatom, hogy ami fontos volt Kovács Imre életében, az mind megtörtént. Ez nem jelenti azt, hogy ezt követően az 1947-ben bekövetkezett emigrálásáig, vagy az emigrációban számos fontos dolog nem kötődött volna még nevéhez, az azonban biztos, hogy legújabb kori történelmünkben még egy olyan karriert, mint amilyent a kulcsár fia 26 éves koráig befutott nem tudok felmutatni. Egyetemre kerülve fénylő csillagként emelkedett ki hallgatótársai közül. A falukutató mozgalom egyik meghatározó személyiségévé vált, országos jelentőségű lapokban, folyóiratokban publikált. Még egyetemi polgár, amikor a hazai szociográfiai irodalom egyik gyöngyszeme A néma forradalom című könyve megjelent. Az ebben megfogalmazott pontos társadalomrajza és a hozzá kapcsolódó társadalomkritikája nemcsak ügyészi vádemelést, bírósági eljárást és (rövid) fogházbüntetést vont maga után, hanem politikai jogainak három éves elvesztése egyetemi, akadémiai pályafutásának ellehetetlenülését is jelentette. Mindehhez társult még „A földbirtok helyzete Magyarországon” című kiállítás, amelynek Kovács Imre volt az egyik rendezője. Mindezeknek azonban nemcsak negatív, hanem pozitív hozadékai is lettek. Kovács Imre ugyanis az ekkor bekövetkezettek révén vált országosan ismert emberré. S így ­– mindezek közepette, vagy éppen ezek hatására – a fennálló rendszer demokratikus ellenzékének kiemelkedő személyiségeként kikerülhetetlenül és mind meghatározóbb módon vállal szerepet az ország demokratikus átalakításáért, a szegényparaszti tömegek felemeléséért tenni kész progresszív erők táborában.

Nehéz eldönteni, hogy Kovács Imre a bírósági ítéletet tartotta-e súlyosabbnak, vagy azt, hogy professzora, gróf Teleki Pál bezáratta a kiállítást, s szinte teátrálisan szakított addig támogatott diákjaival. Hajlok afelé, hogy az utóbbit. Olyan, tartalmilag minden követelménynek megfelelő és formailag kifogástalan írást ugyanis, mint amilyen Kovács Imre nyílt levele Teleki Pálhoz (Magyar Nemzet, 1938. december 28.), nem ismerek. A levél nem csupán a volt professzorával, hanem fennálló renddel történt szakítás dokumentuma is. Képletesen azt mondhatom, hogy számomra a bírósági ítélet a fennálló hatalom szakítása Kovács Imrével, a Teleki Pálnak írt nyílt levél pedig ennek fordítottja: Kovács Imre szakítása a fennálló hatalommal.

            Végezetül a kötet szerzőjének Kovács Imréhez fűződő „kapcsolatával” szeretnék röviden foglalkozni. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy Szeredi Pált – mivel semmi sem utal ennek ellenkezőjére – személyes ismeretség nem fűzte hőséhez. Ezt azért tartom fontosnak megfogalmazni, mert a leírtak joggal keltik ennek ellenkezőjét az olvasóban. A közreadott mű ugyanis arról tanúskodik, hogy Szeredi nemcsak Kovács Imre életútjának meghatározó elemeit, hanem annak apró, jelentéktelennek tűnő rezdüléseit is részletesen, nagy pontossággal ismeri. Az a fajta – jó értelemben vett – féltő gondoskodás pedig, ahogyan hősének hétköznapjait, vívódásait, mentalitását vagy munkásságának legkiemelkedőbb eredményeit bemutatja, tárgyalja, értékeli, olyan bensőséges viszonyra utal, amely személyes ismeret nélkül ritkán manifesztálódik. Szeredit azonban Kovács Imre hiteles portréjának megrajzolásában nem a személyes ismeretség, hanem negyedszázados kutatómunkája segítette. Szeredi a két világháború közötti magyar társadalom s ezen belül is a népi mozgalom történetétnek tanulmányozása során „bukkant” rá Kovács Imrére. Ebben nincs is semmi különös, hiszen az 1970-es évek közepétől Kovács Imre tevékenységének említése, tárgyalása nélkül már nem lehetett írni a II. világháború befejezését megelőző másfél évtized és az azt követő néhány év történetéről. Ennek ellenére senki sem érzett indítatást arra, hogy a gyorsan kibontakozott, magasra ívelő, de csonkán maradt életútnak monográfiát szenteljen. Szeredi volt az, aki felismerte Kovács emberi, politikusi tisztességét, kortársai között játszott különleges politikai szerepét, tehetségét, s nem törődve az addig a nevéhez tapadó salakanyaggal, példamutató alapossággal gyűjtötte össze mindazt, amit Kovács Imréről tudni kell. Munkájában segítségére volt Kovács Imre személyiségének varázsa, habitusa, s egyben fogva tartotta az a kihívás, hogy méltóképpen megismerje, értelmezze és bemutassa vibráló radikalizmusát, kikezdhetetlen demokratizmusát, népi elkötelezettségét és magyarságát. Mindezek mellett a rendszerváltoztatás azokat a feltételeket is megteremtette, amelyek lehetővé tették számára a politikai, ideológiai torzításoktól mentes portré megrajzolását. Szeredi választása példaértékű, hiszen munkájával nemcsak elégtételt szolgáltatott a XX. századi hazai haladó, demokratikus mozgalmakban kiemelkedő szerepet játszó politikus számára, hanem történelmünk egyik nem jelentéktelen időszakát kifehérítve joggal állította példaképül Kovács Imrét számunkra.

Tóth Pál Péter