Valuch Tibor: Magyar radikalizmus – magyar demokrácia

Kovács Imre a publicista, szociográfus és politikus

Alcsút és New York. Az életpálya kezdő és végpontja közötti távolság találóan jelképezi az író által bejárt utat. Bár a történelem viharai messzire sodorták, szülőföldjétől sohasem szakadt el. Szociográfusként, publicistaként, parasztpárti politikusként, emigráns íróként rendületlenül bízott abban, hogy a magyarság annyi áldozat és szenvedés után végre megtalálja a saját útját, és megvalósítja a szabadság és a demokrácia rendjét.

A népi mozgalom centrumához tartozó Kovács Imre (1913–1980) munkásságát mindvégig a valóságismeretre alapozott társadalomkritikusi attitűd határozta meg. Tevékenységének célja és értelme a szabadsághiányok felszámolása, a kiszolgáltatottság elleni küzdelem, a radikális társadalmi és politikai reformok szorgalmazása és vállalása volt. Ez teremtett kapcsolatot legfontosabb működési területei, a szociográfia, a politika és a publicisztika között.

A néma forradalom írója nem teoretikus, hanem gyakorlatias gondolkodású írástudó volt. Társadalomszemléleti és világnézeti gondolatait általában aktuális kérdésekhez kapcsolódó rövidebb cikkekben, esszékben fejtette ki. A töredékesség ellenére az életmű mozaikjaiból egységes látás- és gondolkodásmód bontakozik ki. Olyan népi-nemzeti radikális alakváltozatot testesített meg, amely alapértékeivel – szociális érzékenység, társadalmi elkötelezettség, fokozott nemzeti érzékenység – kötődött ugyan a népi mozgalom központi vonulatához, de az individuum és a demokrácia szerepének részben eltérő értelmezése révén nemzeti radikalizmusa egyedi hangsúlyokat kapott.

Kovács Imre jól ismerte a harmincas évek – strukturális válsággal küszködő – magyar társadalmának viszonyait. Tisztában volt azzal, hogy a nemzet felemelkedése nem lehetséges a kiváltságok felszámolása, a társadalmi egyenjogúság kiterjesztése – Bibó István szavaival élve – “az emberi méltóság forradalma” nélkül, aminek első és legfontosabb lépését a parasztság nemzet alatti helyzetének megszüntetése jelentette volna. A Kemsén folytatott kollektív falukutatás, majd A néma forradalom megírásának előkészületei során szerzett tapasztalatai megerősítették álláspontját. A magyar társadalom örökletes deformációinak megszüntetését széles körű, az agrárszférára alapozott, a polgárosodást elősegítő modernizációs reform útján tartotta lehetségesnek. Az ellentmondások feloldásának kulcsát a radikális földreformban látta, hiszen így egyszerre érhető el a társadalmi feszültségek csökkentése és az agrárproletariátus fokozatos felszámolása. Erdei Ferenccel ellentétben a paraszti polgárosodást a kisbirtokos rétegek erősödésére alapozta, mert nézete szerint a kis- és középegzisztenciák jól szervezett együttműködése eredményezheti az újratermelés bővítését és a piac szélesítését. Olyan, szerves fejlődés eredményeként kialakuló polgári Magyarország megteremtéséért szállt síkra, ahol a gazdaság képes önmaga folyamatos megújítására, és a társadalom a demokratikus közösségi elvek alapján szerveződik.

Máig legismertebb műve, az írói és közéleti pályafutását elindító A néma forradalom és a változások elkerülhetetlenségét bizonyító cikkek tucatjai egyaránt ezeknek a céloknak a megvalósulását szolgálták. Ugyanez az elkötelezettség vitte előbb a Márciusi Front aktivistái, majd a Nemzeti Parasztpárt alapítói közé. Rendíthetetlen ellenfele volt a totális rendszereknek, az ezeket képviselő eszméknek és embereknek. Nyilvánvalóan ez vitte az antifasiszta mozgalomba és ebből (is) ered következetes kommunizmus-ellenessége is.

Gondolkodásának figyelmet érdemlő mozzanata, hogy nemcsak összeegyeztethetőnek, hanem elválaszthatatlannak tartotta a nemzeti eszmét és a demokrácia gondolatát. S éppen ez teszi fontossá Kovács Imre tevékenységének és szerepének reális értékelését, mert a népi mozgalom jeles személyiségei közül jószerével csak Bibó István, Szabó Zoltán és Illyés Gyula tudott felülemelkedni ezen a tragikus megosztottságot szülő, hamis ellentétpáron.

Nemzeti demokrata volt. Az általa vallott “nemes patriotizmus” meghatározó elemei a nemzet ügyéért való felelősség és a nép sorsáért érzett aggodalom voltak. Ez a konzervatív és agresszív nacionalizmusoktól való elhatárolódást is magában foglalta. Írásaiban rendre és nagyon határozottan, következetesen elítélte a Horthy-korszak keresztény-nemzeti kurzusának irredenta politikáját, és hitet tett a Duna-völgyi népek békéjének és együttműködésének megteremtése mellett. Tárgyilagosan meg kell jegyezni, hogy olykor-olykor ellentmondásos helyzetbe hozta saját magát. Hiszen amíg tiltakozott a szlovákiai magyarok meghurcolása ellen, addig a kollektív bűnösség elvét átvéve, 1945 tavaszán a svábok teljes kitelepítését követelte az Egy batyuval című írásában, ami publicisztikai pályájának egyik mélypontja. Bár ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy túlértékelte a magyarországi németség asszimilációs képességét.

A nemzetet meleg emberi közösségként értelmezve abból indult ki, hogy a népet nem vezetni, hanem szolgálni kell. A magyarság vállalás és küzdelem dolga. “A nép: passzivitás. A nemzet: készültség. A nép lomha test, sok mindent eltűr, igénytelen, lassan reagál eseményekre, támadásokra, időtlen a szemlélete, a benne rejlő félelmetes erők csak nagy történelmi fordulatok idején törnek fel, ilyenkor elszánt, hogy változtasson helyzetén, sorsán. Ösztönösen biztosítja létét, megmaradását. A nemzet rendkívül érzékeny idegrendszer, mindenre azonnal reagál, a helyzeteket gyorsan kiértékeli, igazodik, ellenáll, visszavonul vagy megalkuszik: tudatosan határozza meg politikáját. (…) Önmaga akarja vezetni önmagát.” A nemzethez tartozás, a nemzeti eszmekör döntő módon befolyásolta gondolkodását. A nemzeti érzést az emberiség egyik legfontosabb élményének tartotta, mert ez alapvetően meghatározza az egyes társadalmak fejlődését. Különösképpen igaz ez az állítás Közép-Európára vonatkozóan, ahol “szinte mániákus igyekezettel akarták minden időben e terület népei a maguk nemzeti államát kialakítani”. Ilyen körülmények között a magyarságnak a nemzeti felsőbb- vagy alacsonyabb rendűség tudatától mentesen kell formálnia sorsát és politikáját.

Tekintve, hogy az író a maga modernizációs programját csak a demokratikus állapotok között tartotta kivitelezhetőnek, ezért az ún. nemzeti sorskérdések között az első helyre sorolta a demokrácia megteremtését. Híveit és ellenfeleit egyaránt a realitások figyelembevételére intette és egyformán elítélte a neofita demokratákat vagy a szélsőséges nacionalistákat. A magyar történelem fejlődési folyamatát elemezve rámutatott arra, hogy vészhelyzetekben és fordulópontokon a hamis értelmezések, a hamis ellentétek mindig a konzervatív erőket segítették, s ezáltal háttérbe szorították a nemzet valóságos érdekeit.

Az 1945-ös “korszakváltás” (Szabó Zoltán kifejezése) időszakában komoly esélyei voltak a nemzeti és a demokratikus fejlődés összehangolásának. Kovács Imre felismerte ezt a lehetőséget, úgy vélte, hogy a “demokrácia és magyarság összeegyeztethetők, demokrácia és magyarság elengedhetetlenül egyet jelentenek, és Európa újjáépítésében csak úgy tudunk részt venni, ha egyet is jelent a kettő. (…) Mutassuk meg, hogy jó magyarok vagyunk, azzal, hogy jó demokraták vagyunk, demokráciánkkal bizonyítsuk magyarságunkat: ha ezt megtesszük, akkor magyarságunk a demokráciában és demokráciánk a magyarságunkban fog a legszebben és a legjobban kiteljesedni.”

Bibó Istvánhoz és Szabó Zoltánhoz hasonlóan a modernkori magyar történelem egyik legfontosabb választóvonalaként értelmezte 1944–45-öt. Elsősorban azért, mert felismerte az autonóm társadalomszervezés lehetőségeit. Amíg tehette, gyakorló politikusként is ezt az alternatívát képviselte. Már a háború előtt tisztában volt azzal, hogy a földosztás a végrehajtandó reformprogram szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele. Hiszen a gazdasági szabadság mit sem ér, ha a társadalom tagjainak nagy része a politikai jogfosztottság állapotában él. Írói, politikusi programjának igen fontos része volt a szabadságjogok védelme. “Mi rendületlenül hittünk a szabadságban, a törvényekben, az alkotmányban és a parlamentarizmusban.(…) A magunk útján járunk, és ez az út az általános és teljes szabadság felé vezet. Nem tűrhetjük, hogy az egyik ember elnyomja a másikat, a kisebb nép függjön a hatalmastól. (…) A szabadság politikáját hirdetjük, az embernek azt az elidegeníthetetlen jogát, hogy úgy rendezkedhessék be, ahogy az neki a legjobban megfelel…” Kovács Imre felfogásában a szabadság eredendő emberi jog, a normális létezés alapfeltétele. A szabadságért és a függetlenségért folytatott küzdelmet – aminek az antifasiszta ellenállás tagjaként maga is részese volt – a magyar történelem alapvető jellemvonásának tartotta. A “szabadság és függetlenség örök magyar program. (…) Szabadság nélkül nem érvényesülnek azok a politikai erők, amelyekre elsősorban számítunk, szabadság nélkül nem tud meglenni az ember, és a megalkuvások kutyaszorítójába kerül…”

Demokrácia felfogása A demokrácia útja Magyarországon című, 1946-ban megjelent tanulmánya alapján rekonstruálható. Világosan látta, hogy az, ami akkoriban az országban történt, nem több egy lassú és nehézkes demokratizálódási folyamatnál, ami az idő múlásával egyre messzebb került eredeti céljától. A szovjet hadsereg jelenléte révén realizálódó külső nyomás mellett az egyre észrevehetőbb torzulásokat belpolitikai és társadalomlélektani okokkal magyarázta. Ez utóbbiak közül a passzivitást tartotta a legveszélyesebbnek. Vagyis azt, hogy egy rövid időszak kivételével az emberek többsége nem volt cselekvő részese a történelemnek. Talán azért sem, mert “Magyarországon nem fejlődéssel, nem forradalommal, háborús műveletek közepette született meg a demokrácia.” Következésképpen elmaradt az a lélektani fordulat, ami megváltoztatta volna az emberek egymáshoz, a hatalomhoz, a politikához és a politizáláshoz való viszonyát.

A demokratikus kibontakozás felemás voltának okait keresve arra is rámutatott, hogy az évszázadok során rögződött társadalomlélektani deformációk nem vagy csak igen kevéssé tudtak feloldódni. Minek következtében “hovatovább a passzivitás a magyarság legjellemzőbb vonása”.

Kovács Imre sem egyszerűen többségi, hanem népuralomként értelmezte a demokráciát. A képviseleti rendszert az egyéni szabadság és a közösség rendje közötti harmóniát teremtő eszközként kezelte, ami a szükséges tolerancia hiánya és az önös pártérdekek előtérbe helyezése esetén elveszíti működőképességét.

A mindennapos politikai küzdelmekben szerzett tapasztalatai alapján a demokrácia létét megkérdőjelező fenyegetésként kezelte a szélső értékek mentén történő polarizációs folyamatokat. A két kikristályosodási pontot a kisgazdapárthoz kötődő konzervatív jobboldaliságban és a kommunisták féktelen hatalomvágyában látta. Ezért vélekedett úgy, hogy “valójában a demokrácia és a szocializmus küzdelme folyik a magyar politikában”.

A szovjet fejlődés jelentősebb eseményeinek ismeretében elutasította a kommunisták által képviselt totalitarianizmust. Úgy vélte, a magyar társadalom életét hosszú távon befolyásoló politikai küzdelem alapkérdése az, hogy globális vagy totális legyen-e a demokrácia.

A globális felfogás szerint minden vélemény figyelembe vehető, tekintet nélkül arra, hogy az egyezik-e a fennálló renddel, a hatalom álláspontjával, avagy sem. A totális demokrácia hívei ennek éppen ellenkezőjét állítják – írta. Ők a demokrácia értelmezését leszűkítve úgy vélekednek, hogy csak az a vélemény vehető figyelembe, amelyik elismeri az új rend legharcosabb, legradikálisabb tételeit, követeléseit. Vagyis kritikai magatartásában is korlátozza önmagát. Az író a globális, a nyugat-európai társadalomszervezési hagyományokon alapuló demokrácia képviselői közé sorolta önmagát, míg a totális felfogás legmarkánsabb képviselőiként a kommunistákat jelölte meg. Álláspontja szerint “a totális demokrácia egyre szűkülő kör, amelyben végül már csak egyetlen akarat érvényesül. A globális demokráciában elfér az egész nemzet, a totális demokrácia Prokrusztész-ágy, amelyikbe csak fölösleges részeinek amputálásával lehetne belepréselni, belegyömöszölni. Miután ez utóbbi lehetőség vált történelmi valósággá, a társadalmi mozgástér összezsugorodott, az autochton fejlődés lehetősége hosszú időre elveszett.

*

Kovács Imre már emigráns íróként konstatálta a folyamat betetőződését és 1956 kétségbeesetten heroikus kitörési kísérletét. Miként Szabó Zoltán, ő sem számolt reális lehetőségként azzal, hogy a néma kínt egyszer hangosan mondja ki az ország, ismét európai rangra emelve önmagát. A forradalmat a korábbi évek könyörtelen elnyomó politikájának kudarcaként értelmezte, és besorolta a huszadik századi magyar történelem nagyszerű, de tragikus végű szabadságteremtő kísérletei közé.

Az események – egyik – legfontosabb elemeként és mozgatójaként az ember természetes szabadságigényét és a nemzet kollektív szabadságvágyát emelte ki. Az emberek az autonóm létezés, az önrendelkezés szabadsága jegyében, a nemzeti önérzet eszméitől vezéreltetve léptek fel a független Magyarország megteremtése érdekében. Németh László 1956 novemberi cikkeinek megállapításaival egyetértésben a forradalom fő momentumának tartotta azt, hogy ott és akkor a szocializmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének kísérlete zajlott le.

A kibontakozás tervezett programja olyan megvilágításba helyezte az eseményeket, hogy a magyar forradalommal olyan új szakasz kezdődött az emberiség történetében, ami alapvetően megváltoztatta a társadalmi fejlődés egyes tényeinek értelmezését. Arra is utalt, hogy “a forradalom nem akart szakítani a szocializmussal, csak a kommunizmust vetette el, mint emberhez méltatlan életformát”. Az író nem a restaurációs, hanem a rekonstrukciós törekvések hatóerejét tartotta lényegesnek. Az önszerveződés jegyében zajló és a társadalmi újjáépítést szolgáló folyamatok “legmarkánsabb jelensége a forradalmi tanácsok megalakulása és programjaik azonossága volt”.

Az események eszmei megalapozásában a kiábrándult értelmiség kritikája mellett fontos szerepet tulajdonított a népi íróknak. Szerinte “a népiek alternatív magatartást ajánlottak. Nem a kommunizmus megdöntését – a kommunizmus behelyettesítését! Egy új politikai és társadalmi rendet, melynek alapja a szocializmus, ezúttal az angol Labourra vagy a skandináv szociáldemokráciára emlékeztető formában. Nem a kapitalizmus és a kommunizmus között keresték a kompromisszumot (…) az ’56-os forradalom a harmadik utat úgy értette, hogy Magyarország maradjon ki a blokkpolitikából, legyen semleges Kelet és Nyugat között. Nacionalizmusuk a legtisztább hazaszeretet volt, soviniszta túlzások és elfogultság nélkül, a szomszéd népek iránti barátság erőteljes hangsúlyozásával. Később, amikor megismerte Bibó István ötvenhatos helyzetelemzéseit és javaslatait, úgy vélte, hogy azok a tényleges konszolidáció reális lehetőségét hordozták magukban.

A forradalom leverését és a megtorló akciókat mély megdöbbenéssel vette tudomásul. Az emigráció kínálta politikai eszközök révén próbált segíteni a Kádár-féle restauráció neves és névtelen áldozatain. A tragédia ellenére meggyőződéssel vallotta: “a megoldás nem lehet más, mint a magyar népre bízni, hogy kialakítsa azt az életformát, amely számol az ország földrajzi fekvésével és a nemzetközi erőviszonyokkal, de kompromisszuma nem terjed át a politika szabadságjogokra, a demokrácia feladására”.

*

Noha Kovács Imrét általában ún. harmadik utas politikusként és íróként szokás emlegetni, egész pályáját éppen az e megjelölés alatt értett álláspontokhoz való ellentmondásos viszony jellemezte. Az irodalomtörténeti elemzések többségénél ezt az az „apró” csúsztatás okozza, ami az író nem marxista, baloldali radikális álláspontját összemossa a populista gondolatkörrel.

A szárszói konferencia időszakában a harmadik utat a megalkuvással, a középutassággal, a kockázatmentes politizálás ábrándjával azonosította. Többek között ezért támadta meg élesen Németh Lászlót. Az aktuálpolitikai meghatározottságokban gondolkodó Kovács Imre elsősorban a rövid távú taktikai szempontokat mérlegelte. 1945 és 1947 között pedig azért utasította el a harmadik út programját, mert ekkor, már a demokrácia és a totalitarianizmus ellentéte befolyásolta politikai magatartását.

A harmadik út fogalomkörébe tartozó elképzelésekhez időről-időre visszatért. Hol a tisztázás szándékával megkövette Németh Lászlót, hol ismét elhatárolta magát ezektől a nézetektől. Élete egyik utolsó – Bibó Istvánnak emléket állító –esszéjében felvetette a kérdést: “elfogadható-e Bibó István a maga meglátásaival, tanításaival magyar alternatívának?” Igennel válaszolt, de nem hallgatta el fenntartásait sem. Elsősorban azt kifogásolta, hogy Bibó gondolkodásában az ideális demokrácia megvalósíthatóságának a feltételezése nincs kellő tekintettel a magyar valóság viszonyaira. Kritikájában figyelmen kívül hagyta, hogy Bibó pályája során mindvégig a lehetséges és az optimális megoldások összeegyeztetésére törekedett. Vele szemben Kovács Imre politikai alapállását a gyakorlatiasság jellemezte. “Én az oldalakra osztott világ fogságából és varázsából régen kiszabadítottam magamat; a pólusok közötti csodamegoldásokban (harmadik út, harmadik oldal) nem hiszek.” – írta egyik esszéjében.

*

Irodalom-felfogását a társadalmi elkötelezettség és az érték-centrikusság jellemezte. Érthető módon kiemelte a népiek értékteremtő munkásságát, mert úgy látta, hogy a népi csoportosulás társadalomkritikai szemlélete új színt hozott a magyar irodalomba. A világnézetileg sokrétű társaság eredetisége abban állt, hogy hitelesen közelítette meg a harmincas évek társadalmi valóságának egyes területeit, és feltárta ezek megoldásra váró kérdéseit.

Kovács Imre nem látott éles ellentétet az irodalom és a politizálás között. Ars poeticájának is tekinthető az a megfogalmazása, miszerint “az író bármivel is foglalkozzék, író. Még akkor is író, ha falukutatást végez, és eredményeit olyan formába önti, hogy az olvashatóbb, s a közönség szívesebben veszi kézbe, mintha száraz tudományossággal és bizonyos szociológiai iskolák módszereihez alkalmazkodva dolgozta volna ki. Azután arról se feledkezzünk meg, hogy bizonyos időkben az irodalom és a politika ugyanazt jelentik.”

Egy-egy mű megítélésekor a politikum olykor erőteljesebben befolyásolta véleményét, mint az esztétikai érték. Az aktuális szempontokon túl ebben az is szerepet játszott, hogy irodalmunk meghatározó vonulataként kezelte a társadalmi felelősségérzet iránt fogékony, ún. sorsvállaló irányzatot. A minőségigény számonkéréséről azonban e vonatkozásban sem mondott le, mint ahogyan ezt próbálta érvényesíteni az élet fontos kérdéseit más nézőpontból megközelítő polgári, urbánus irodalom bírálata során. Feltehetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy a népi-urbánus vitában, nézeteinek következetes képviselete mellett, azok közé tartozott, akik a feleket mérsékletre és egymás iránti toleranciára intették. Úgy vélte, mindkét táborban vannak igazi tehetségek, születtek remekművek, de epigonok is akadnak. A viszálykodás eredetét a társadalmi hátterek, a szemléletek és a problémák megoldási lehetőségeinek különbözőségeiben látta.

A szekértáborhoz tartozásból eredő elfogultság ellenére kritikusan szemlélte a hozzá gondolatilag közelebb álló írók munkásságát is. Elutasította a parasztromantika szemléletét. A falukutató irodalomban is csak azokat az alkotásokat tartotta komoly és megalapozott műveknek, amelyek a realista ábrázolásmód jegyében tükrözték a valóságot.

A népi írók és egyben a saját maga legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy Bartók és Kodály nyomán olyan szellemi és politikai áramlatot képviseljen, amely a maga igazi valóságában ismerteti meg az életet a közönséggel.

*

Nehezen viselte a Mikes Kelemen-i sorsot, ami 1947 és 1980 között osztályrészéül jutott. Néptribuni alkatú, következetes egyéniségként mindenkor hű maradt önmagához. Meg volt benne a képesség és a készség arra, hogy felismerje és korrigálja hibáit, tévedéseit. Tájékozottságának és politikai habitusának köszönhetően sikeresen távol tartotta magától a messianisztikus eszméket. Eredendő radikalizmusát a racionalizmus iránti fogékonysága ellensúlyozta. Így maradt immunis az antiszemitizmus korszellemével szemben is.

Publicisztikájából a realitásokban gondolkodó ember portréja bontakozik ki, aki nem elsősorban a megformálás árnyaltságával és a fogalmazás lírai emelkedettségével, hanem tárgyszerű és pontos elemzéseivel tűnik ki. Munkássága során – ahogyan Borbándi Gyula megfogalmazta – elsősorban politikusi tehetségére és kivételes elemzőképességére támaszkodott. “Az irodalom és a politika között állandóan helyet váltogatva” kereste a jobbítás lehetőségét.

 

Megjelent a Bárka 2013/3-as számában. A Kovács Imre Társaság honlapján engedélyükkel, másodközlésben jelenik meg.